Holnap indul Magyarország legnagyobb fesztiválja a Sziget. Hivatalosan a buli csak szerdán kezdődik, de a szervezők most is kibővítették a programot egy ma már hagyományos 0. és hétfőre egy -1. nappal. Presser Gábor nemzetmentő, a Magyar Dalt zászlójára tűző koncertről inkább nem mondanék semmit. Sok jót úgyse tudnék.
Viszont az Iron Maiden!
Zenei eszmélésem kb. 88-89-re tehető, amikor is rocker lettem, mint majdnem az összes srác az iskolában. Első kazettáim között ott volt a Maiden „Powerslave” című klasszikusa, amit szó szerint rongyosra hallgattam (mondjuk nem volt nehéz, Polimer kazetta volt). Persze, azóta sok idő eltelt. Nem járok télen, nyáron farmerdzsekiben, nem nézem le a discot és hát nem hallgatok Maident sem. Néha mostanában azért a slágereket előveszem. Azon kívül, hogy a „Run To The Hills”, a „Fear Of The Dark”, a „Number Of The Beast” jó rockszámok, nekem abszolút felidézik a 80-as évek végi, kisvárosi rocker életérzést. Nálunk esténként a Fajátszótéren gyűltek össze a srácok, piros-fekete csíkos cicanadrágban, fehér puma cipőben, szegecselt farmer-, bőrdszekiben, rajta Helloween, Manowar stb. felvarrókkal. A menőbbek simsonnal, MZ-vel jöttek. Fogyott a Balatoni Világos, a kövidinka, a gyöngyöző saszla (még nem jelentek meg a kannás borok). Első cigarettámat is itt szívtam el. Nekem ez az Iron Maiden. Nem nosztalgia ez, hanem Dave Murray-ék galoppozó metalja annyira passzolt ahhoz a korhoz, hogy ha filmet forgatnék, jobb zenét nem is találhatnék. Pedig akkor már a Metallica nagyobb kedvenc volt, de teljesen más érzéseket kelt bennem.
Természetesen meg kell jegyezni, hogy Steve Harris egy állat, zseniális basszusgitáros. Igazság szerint manapság leginkább az ő játékára figyelek. Na meg persze Dickinson! Azért üvöltözném vele az „Aces High-t”, a „Trooper-t”, a „Killers-t”, természetesen azon a halandzsa nyelven, amelyiken 89-ben.
